Mihály az individuáció útján

Mihályt az „emberélet útjának felénél”, 36 évesen ismerjük meg. Ez az az időszak Jung individuációról alkotott elméletében, amikor „az Egonak vissza kell fordulnia eredetéhez, hogy új erőt merítsen. A számvetés elengedhetetlen, és ez a főhős számára is nyilvánvalóvá válik. Eddig „megerőltette magát, hogy más legyen, mint amilyen, hogy sohasem a saját hajlandóságai szerint éljen, hanem úgy, ahogy elvárják tőle”. A sínekről és a konvencionális nászútról a szó szoros értelmében „lelép” és gyalogösvényekre, járatlan utakra vált. Megkezdődik belső útja: „az utazási izgalom és az a csodálatos megoldódási folyamat, amit az olasz táj idézett fel benne". Útja során találkozik élete meghatározó szereplőivel, akik létezési módjukkal, tulajdonságaikkal felmutatnak valamit Mihálynak, ami egyrészt Personája megkérdőjeleződését, Árnyékszemélyiségével való szembesülését, másrészt új célok kitűzését teszi elengedhetetlenné.

      Az archetípusos események és szereplők segítségével nagyobb önismeretre tesz szert, tudattalanja mélyebb rétegeinek megismeréséhez egyre közelebb jut, és egyben képessé válik arra is, amire 36 éves koráig nem, hogy kamaszkori álmaival leszámoljon. Konkrétan és szimbolikusan egyre lejjebb (délebbre) jut, míg végül Rómába ér, az „örök városba”, ahol a számvetés egy időre befejeződik. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, érdemes elgondolkodni azon az „egybeesésen”, hogy Róma Jungra is nagy hatással volt. Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzi visszaemlékezésében mindössze két olasz városról tesz említést, Ravennáról és Rómáról. Az előbbiről a mozaikok kapcsán már volt szó, Rómába azonban sosem jut el Jung, csak elhajózik mellette. Úgy említi, mint „régi kultúráknak még ma is füstölgő és izzó tűzfészke, bezárva a keresztény és a napnyugati középkor gyökérrendszerébe” Nem lehet tehát véletlen, hogy Mihály útja is Rómába vezet, ami az emberiség egyik legrégibb kulturális és történelmi színhelye, és mint olyan, kollektív szimbólumok gyűjtőhelye. Archetípusos az évszak is, hiszen tavasz van, amikor az utazás elkezdődik – a megújulás évszaka – és érett nyár, amikor apjával hazautazik. Érett korba lép Mihály is, ami nem jelent megállapodást. „Olaszország a földi paradicsom, de csak úgy, ahogy Dante látta; a földi paradicsom a Purgatórium hegyének ormán csak átmeneti állomás, csak túlvilági repülőtér, ahonnan a lelkek elindulnak távoli égi körök felé és a lélek «régi vágynak érzi nagy hatalmát».” Az idézetből kiderül, hogy a purgatóriumi „megtisztulás”, nem végleges, hogy a lélekben lakozó vágyak nem elégülnek ki egy csapásra és mindenkorra. Mihály visszamegy ugyan apjával Budapestre, tehát a valóságos utazás befejeződik, de a szimbolikus út nem. Az individuáció soha véget nem érő folyamatában csak egy rövid szakaszon jutott túl, nem oldotta meg egyszer s mindenkorra élete feladatait. A Selbst útmutatását csak áttételesen tapasztalta meg, leginkább Éva alakjában, mely egyszerre vonzó és félelmetes. Éva pusztító varázsereje, ami Tamást a halálba segítette, Ervint az aszkézisbe üldözte, Mihálynál megtörik. Mégis fontos szerepet tölt be az életében, mert a belőle áradó félelmekkel teli vonzás viszi Mihályt abba az irányba, hogy tudattalanjából napvilágra hozzon elfojtott, elfeledett tartalmakat, és azok erejét, mozgósító energiáját megtapasztalja. Az események krízisekbe és regresszív állapotokba sodorják, amelyek neurotikus, olykor pszichotikus tünetekben nyilvánulnak meg, mert a „csodálatos megoldódási folyamat” nem zökkenőmentes, de a buktatók is személyisége fejlődését szolgálják.

Mihály konkrét olaszországi útja valójában egy belső utazás. A lelkében dúló ellentétek párharcában személyisége fejlődését követhetjük nyomon. Egyrészt a tudatos Ego és a tudattalan tartalmak folyamatos küzdelmének lehetünk tanúi, másrészt funkciótípusa folyamatos differenciálódásának. Az introvertált – családja, a polgári lét, felesége árnyékában élő – mindentől és mindenkitől félő Mihály az utazás során önállósodik, ismerkedik, „kinyílik”, másrészt engedi, hogy érzékei legyenek rajta úrrá és mind gondolkodó, mind intuitív funkciójának háttérbe szorulásával érzékelő funkciója kerülhessen előtérbe. Az ellentétek a képi szimbolikában is megnyilvánulnak. Mihály hol sötét völgybe száll le, hol magas hegycsúcsra kapaszkodik fel. Egyszer a lenyugvó nap fénye után kapaszkodik felfelé, máskor szűk és sötét sikátorokba menekül. A józanság és a tisztánlátás pillanatait a mámor  és az öntudatlan,  már-már pszichotikus állapotok váltják fel. A küzdelem újra és újra megismétlődik. „A tudat és a tudattalan nem alkotnak egészet, ha az egyiket elnyomja vagy megkárosítja a másik. Ha már meg kell küzdeniük egymással, akkor legalább legyenek egyenjogúak mindkét oldalon. A tudatnak meg kell védenie az általa képviselt értelmet és önvédelmi lehetőségeket, és a tudattalan kaotikus életének is meg kell legyen a lehetősége a saját természetét követni olyan mértékben, amennyit ebből el tudunk viselni. Ez nyílt harcot és egyben nyílt együttműködést jelent. Nyilvánvalóan így kell kinéznie az emberi életnek. Ez az üllő és a kalapács régi játéka. A kettő között elpusztíthatatlan egésszé, méghozzá individuummá kovácsolódik a formálódó vasdarab.” Jung – több megfogalmazás közül – ezt nevezi az individuációs folyamatnak. Mihály tudatos pszichéje a tudattalanból csak annyit hoz „világosságra”, amennyit akkor és ott képes elviselni, de még így is az infláció és a pszichés katasztrófa állapotai közt ingadozik. Az egyensúlyvesztés, melyet a tudattalan tartalmak tudatba áramlása eredményezett, remélhetőleg egy új egyensúly kialakulásához vezet el életében.

Mihály útját egy beavatási rituálé előkészületeként is értelmezhetjük, mely beavatás a regény végén egy valóságos rituáléban meg is történik. Főhősük a regény elején önként lép le a „járt útról”, de tart is tőle, mert ismeretlen és félelmekkel teli. Mihály, amikor tisztába jön lehetőségeivel és képességeivel, nem lesz felhőtlenül boldog, de valószínű, hogy több tudatossággal fogja élni az életét. A vonatút, melyen apjával tér haza, nem a megváltás, hanem egy újabb kihívás kezdete: „megkísérel konformizálódni”. Amikor elindul, és maga mögött hagyja családját, feleségét, vagyis egész korábbi életét, vállalja azt, amit a beavatandónak vállalnia kell: „a siker reménye nélkül kell késznek lennie a próbatételre” - állítja Henderson.