Beavatás és újjászületés

Az őstörténet és a ma is létező primitív társadalmak jó ismerik a beavatás rítusát, amelyekben a fiatalok a felnőtt életbe lépnek. A gyerekkorral való szakítás fájdalmas aktus, mert a fiatalt először szimbolikusan feláldozzák, hogy új életre születhessen. Jungi fogalmakkal a beavatás az egyént az Ego-Selbst azonosság legmélyebb szintjére viszi, így kényszerítve a szimbolikus halálra, majd újjászületésre. A beavatás nem korlátozódik pusztán az ifjúkorra, az Ego-Selbst szeparáció és újraegyesülés az egyén életének minden új fázisában megismétlődik, írja Henderson. Mihály útjára tekinthetünk úgy is, mint egy beavatási szertartásra való készülődésre. Hogy a beavatás meg fog történni, annak előjele is van a regény elején, amikor Ravennában a mozaikok előtt szinte az ájulás kerülgeti. 

Ahogy ezt Jung Emlékek, álmok, gondolatok című visszaemlékezésiből is tudhatjuk, a ravennai keresztelőkápolna a Jordán vizében való keresztelkedést ábrázolja: „nagy jelentőségűnek éreztem és rendkívüli módon elbűvölt”, „a helyiséget betöltő szelíd kék fény”. Mihály és barátai csak képekről ismerték a mozaikokat, és amikor élőben is megpillantja az „ismeretlen forrású fényt”, ifjúsága úgy „üt belé”, hogy elszédül. Jung így írja le az élményt: „legalább húsz percig időztünk ez előtt a mozaik előtt, az eredeti keresztelési rítusról vitázva, kivált a keresztelésnek, mint olyan beavatkozásnak a sajátos felfogásáról, amely valódi halálos veszéllyel jár együtt” - írja Jung. Érdekes egybeesés, hogy Jungra és Mihályra (Szerbre) is ilyen nagy hatással vannak ezek a mozaikok. Számunkra azért lehet jelentős, mert ez a kezdeti élmény megelőlegezi azt a változást, amely a regény végére egy újabb keresztelőn meg is pecsételődik, bár nem Mihályt keresztelik, de részt vesz egy szertartáson, méghozzá keresztapaként, amely beavatási rítusként is szolgál számára. 
A beavatásnak tehát valamikor meg kell történnie, mert a kamaszkorból egyenesen felnőtt életbe lépő Mihály egy „korai zárással” felszámolta gyerekkori eszményeit, megszakította kapcsolatait, és olyan életformát választott, amely behatárolta élete minden szegletét, anélkül, hogy valódi identitása kialakult volna. Erikson szerint az életkorhoz kötött új fejlődési lépcsőfokokat, minden pszichoszociális szakasz kezdetét, úgynevezett normatív krízisek jelzik. Erikson a krízis fogalmát fejlődés-lélektani értelemben használja, nem katasztrófa közeledését, hanem olyan fordulópontot, sorsdöntő életszakaszt jelöl, melyet fokozott sebezhetőség és feszültség jellemez, ennek következtében egyaránt forrása lehet az alkotó, építő erők kibontakozásának és a meghasonlottságnak is. Mihály olaszországi útján ennek a krízisnek lehetünk tanúi. A krízis okozta konfliktusok nem a személyiségen belül és nem is személyek között élednek fel, inkább arra utalnak, hogy sikerül-e elérni az adott életkori szakaszra előirányozott pszichológiai minőséget vagy nem. Minden konfliktus két egymással ellentétes kimenetelt, minőséget kínál, és ezek egyike mindig adaptívabb, mint a másik. A megoldás kulcsa mindkét minőség megtapasztalásán, majd a pozitívabb pólus felé fordulásban rejlik (Erikson). Mikor Mihály nászútra megy, már egy következő életciklusba kellene lépnie, de még fogva tartja a múltja, a le nem zárt kamaszkor. A házasodást rituálénak szánja, meg akarja vele pecsételni „végleges felnőtté válását”, de ez nem egészen úgy sikerül, ahogy eltervezi. „Mikor már azt hittem, hogy minden rendben van, és már békét kötöttem a világgal, akkor feleségül vettelek, hogy megjutalmazzam magam. És akkor törtek rám összes démonok, az egész ifjúságom és minden nosztalgia és minden lázadás”. Mivel már a valódi felnőtté válás lépcsőfoka is kimaradt, most középkorúan kell e két életszakaszon egyszerre átlépnie. Mihályt a megrekedés és nem őszintén vállalt „önbeavatás” (házasságkötése) neurózisba sodorja. Ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, át kell élnie saját halálát és megtapasztalnia újjászületését. A regény utolsó előtti fejezetében ez meg is történik. Vannina elviszi magával kisfia keresztelőjére, ahol kénytelen-kelletlen részt vesz a templomi szertartáson. A Michele (Mihály) névre keresztelt kisfiút ő tartja a kezében, amikor a szentelt vízzel meglocsolják, és egy fohász is elhangzik Mihály arkangyalhoz: „védelmezz minket harcainkban!”. Mihály a keresztelőt követő vacsorán alaposan leissza magát, de az is lehet, hogy valamit kevernek az italába, mert szinte elveszíti az öntudatát. Míg a vendégek odakinn mulatoznak, Mihály egy sötét szobában álom és ébrenlét közt ingadozva, tehetetlenül várja a halált, amit már maga is áhít, hiszen akkor meg fog történni végre, amit eltervezett, és követi Tamást. Álomba zuhan, és amikor magához tér, mélysötét éjszaka van. Vannina egy mécsessel gyújt világosságot: „a mécses megnyugtatta kissé, a mécses, amely lobogott, és olyan árnyakat vetett a falra, mint egykor gyerekszobájában…” . Kísértetiesen hasonlít ez az éjszakai jelenet Jung híres álmához, ahol a gyertyalángban a tudat fényét ismeri fel, és arra is ráébred, milyen fontos annak őrzése, vagyis a tudatosság fenntartása.   Amikor Mihály teljesen magához tér, a halálfélelem már eloszlik és „barátságos, normális olasz reggel” köszönt rá. Ez az éjszaka vízválasztó Mihály életében: a megkésett beavatási szertartás a kis Michele keresztelésével, a félelmekkel teli éjszakával, a tudatvesztéssel és a felébredéssel, a mécses gyújtotta világossággal megtörtént. A „halálvágy” és a „veszendőségérzés”, ami az egész regényen végighúzódik – nem valódi halálának, hanem régi önmaga feláldozásának szimbóluma – itt nyer értelmet, itt válik érthetővé. Az analízis során hasonló élményeket élnek át a paciensek álmaikban, mint ami Mihállyal megtörténik: „olyan spirituális zarándoklatnak tűnik, amely során a beavatandó a halál természetével ismerkedik meg. Ez azonban nem a halál, mint utolsó ítélet vagy más beavatási erőpróba, hanem olyan utazás, amelynek célja a megszabadulás, a lemondás és a vezeklés…” (Henderson) Mihály beavatása úgy valósul meg, hogy a keresztelő éjszakáján – mely már önmagában is az újjászületés szimbóluma – átéli a halál és az újjászületés rítusát.