Beavatás és újjászületés

Az őstörténet és a ma is létező primitív társadalmak jó ismerik a beavatás rítusát, amelyekben a fiatalok a felnőtt életbe lépnek. A gyerekkorral való szakítás fájdalmas aktus, mert a fiatalt először szimbolikusan feláldozzák, hogy új életre születhessen. Jungi fogalmakkal a beavatás az egyént az Ego-Selbst azonosság legmélyebb szintjére viszi, így kényszerítve a szimbolikus halálra, majd újjászületésre. A beavatás nem korlátozódik pusztán az ifjúkorra, az Ego-Selbst szeparáció és újraegyesülés az egyén életének minden új fázisában megismétlődik, írja Henderson. Mihály útjára tekinthetünk úgy is, mint egy beavatási szertartásra való készülődésre. Hogy a beavatás meg fog történni, annak előjele is van a regény elején, amikor Ravennában a mozaikok előtt szinte az ájulás kerülgeti. 

Ahogy ezt Jung Emlékek, álmok, gondolatok című visszaemlékezésiből is tudhatjuk, a ravennai keresztelőkápolna a Jordán vizében való keresztelkedést ábrázolja: „nagy jelentőségűnek éreztem és rendkívüli módon elbűvölt”, „a helyiséget betöltő szelíd kék fény”. Mihály és barátai csak képekről ismerték a mozaikokat, és amikor élőben is megpillantja az „ismeretlen forrású fényt”, ifjúsága úgy „üt belé”, hogy elszédül. Jung így írja le az élményt: „legalább húsz percig időztünk ez előtt a mozaik előtt, az eredeti keresztelési rítusról vitázva, kivált a keresztelésnek, mint olyan beavatkozásnak a sajátos felfogásáról, amely valódi halálos veszéllyel jár együtt” - írja Jung. Érdekes egybeesés, hogy Jungra és Mihályra (Szerbre) is ilyen nagy hatással vannak ezek a mozaikok. Számunkra azért lehet jelentős, mert ez a kezdeti élmény megelőlegezi azt a változást, amely a regény végére egy újabb keresztelőn meg is pecsételődik, bár nem Mihályt keresztelik, de részt vesz egy szertartáson, méghozzá keresztapaként, amely beavatási rítusként is szolgál számára. 
A beavatásnak tehát valamikor meg kell történnie, mert a kamaszkorból egyenesen felnőtt életbe lépő Mihály egy „korai zárással” felszámolta gyerekkori eszményeit, megszakította kapcsolatait, és olyan életformát választott, amely behatárolta élete minden szegletét, anélkül, hogy valódi identitása kialakult volna. Erikson szerint az életkorhoz kötött új fejlődési lépcsőfokokat, minden pszichoszociális szakasz kezdetét, úgynevezett normatív krízisek jelzik. Erikson a krízis fogalmát fejlődés-lélektani értelemben használja, nem katasztrófa közeledését, hanem olyan fordulópontot, sorsdöntő életszakaszt jelöl, melyet fokozott sebezhetőség és feszültség jellemez, ennek következtében egyaránt forrása lehet az alkotó, építő erők kibontakozásának és a meghasonlottságnak is. Mihály olaszországi útján ennek a krízisnek lehetünk tanúi. A krízis okozta konfliktusok nem a személyiségen belül és nem is személyek között élednek fel, inkább arra utalnak, hogy sikerül-e elérni az adott életkori szakaszra előirányozott pszichológiai minőséget vagy nem. Minden konfliktus két egymással ellentétes kimenetelt, minőséget kínál, és ezek egyike mindig adaptívabb, mint a másik. A megoldás kulcsa mindkét minőség megtapasztalásán, majd a pozitívabb pólus felé fordulásban rejlik (Erikson). Mikor Mihály nászútra megy, már egy következő életciklusba kellene lépnie, de még fogva tartja a múltja, a le nem zárt kamaszkor. A házasodást rituálénak szánja, meg akarja vele pecsételni „végleges felnőtté válását”, de ez nem egészen úgy sikerül, ahogy eltervezi. „Mikor már azt hittem, hogy minden rendben van, és már békét kötöttem a világgal, akkor feleségül vettelek, hogy megjutalmazzam magam. És akkor törtek rám összes démonok, az egész ifjúságom és minden nosztalgia és minden lázadás”. Mivel már a valódi felnőtté válás lépcsőfoka is kimaradt, most középkorúan kell e két életszakaszon egyszerre átlépnie. Mihályt a megrekedés és nem őszintén vállalt „önbeavatás” (házasságkötése) neurózisba sodorja. Ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, át kell élnie saját halálát és megtapasztalnia újjászületését. A regény utolsó előtti fejezetében ez meg is történik. Vannina elviszi magával kisfia keresztelőjére, ahol kénytelen-kelletlen részt vesz a templomi szertartáson. A Michele (Mihály) névre keresztelt kisfiút ő tartja a kezében, amikor a szentelt vízzel meglocsolják, és egy fohász is elhangzik Mihály arkangyalhoz: „védelmezz minket harcainkban!”. Mihály a keresztelőt követő vacsorán alaposan leissza magát, de az is lehet, hogy valamit kevernek az italába, mert szinte elveszíti az öntudatát. Míg a vendégek odakinn mulatoznak, Mihály egy sötét szobában álom és ébrenlét közt ingadozva, tehetetlenül várja a halált, amit már maga is áhít, hiszen akkor meg fog történni végre, amit eltervezett, és követi Tamást. Álomba zuhan, és amikor magához tér, mélysötét éjszaka van. Vannina egy mécsessel gyújt világosságot: „a mécses megnyugtatta kissé, a mécses, amely lobogott, és olyan árnyakat vetett a falra, mint egykor gyerekszobájában…” . Kísértetiesen hasonlít ez az éjszakai jelenet Jung híres álmához, ahol a gyertyalángban a tudat fényét ismeri fel, és arra is ráébred, milyen fontos annak őrzése, vagyis a tudatosság fenntartása.   Amikor Mihály teljesen magához tér, a halálfélelem már eloszlik és „barátságos, normális olasz reggel” köszönt rá. Ez az éjszaka vízválasztó Mihály életében: a megkésett beavatási szertartás a kis Michele keresztelésével, a félelmekkel teli éjszakával, a tudatvesztéssel és a felébredéssel, a mécses gyújtotta világossággal megtörtént. A „halálvágy” és a „veszendőségérzés”, ami az egész regényen végighúzódik – nem valódi halálának, hanem régi önmaga feláldozásának szimbóluma – itt nyer értelmet, itt válik érthetővé. Az analízis során hasonló élményeket élnek át a paciensek álmaikban, mint ami Mihállyal megtörténik: „olyan spirituális zarándoklatnak tűnik, amely során a beavatandó a halál természetével ismerkedik meg. Ez azonban nem a halál, mint utolsó ítélet vagy más beavatási erőpróba, hanem olyan utazás, amelynek célja a megszabadulás, a lemondás és a vezeklés…” (Henderson) Mihály beavatása úgy valósul meg, hogy a keresztelő éjszakáján – mely már önmagában is az újjászületés szimbóluma – átéli a halál és az újjászületés rítusát.

Regresszió és fejlődés

„Ami  első látásra regresszióként ijeszthetne ránk, az inkább amolyan reculer pour mieux sauter (hátrálni, nekifutás végett), olyan erők összegyűjtése és integrálása, amelyek a fejlődés folyamán új rendet alkotnak” – írja Jung a Lélekgyógyászat-ban. A regényben Mihály többször is az összeomlás szélére kerül, hol úgy, hogy a szinte gyermeki állapotba regrediál, hol úgy, hogy fizikailag teljesen kimeríti magát a sok gyaloglással. A folignoi kórházba akkor kerül, amikor már testileg és lelkileg is teljes mértékben összeomlik. Járni sem tud és tudata is elhomályosul. Nászútja első éjszakáján, amikor a sikátorokba szökik, a szűk teret azért érzi barátságosnak, mert ott „minden félnégyzetméternek külön értelme van”. Mint „a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól…” úgy fut a sikátorokba, ahol „ha kinyújtotta két karját, egyszerre tudta megérinteni a két szemben levő házsort”. Biztonságot keres, a szó szoros értelmében támaszt, mert érzi, hogy útja olyan területekre viszi majd, ahol nem lesz kapaszkodója. A „visszafutások” a jungi értelemben vett regressziónak tekinthetők, melyek bár megtorpanások, de lehetőségek is. Mihály belefáradt a „szerepéletbe”, és ez csak akkor tudatosul benne, amikor egy pillanatra felhagy a szerepjátékkal: „az, hogy egész nászútján úgyszólván egyfolytában ivott, és sosem aludta ki magát, mind elősegítették az összeomlást. És főképp ez: amíg az ember jár, nem veszi észre, hogy milyen fáradt, csak akkor, amikor leül. Mihályon is csak attól kezdve hatalmasodott el tizenöt év kumulálódott fáradtsága, hogy Terontolában akaratlanul, de nem szándéktalanul a másik vonatra szállt, a másik vonatra, ami Erzsitől egyre távolabb vitte, a magány és önmaga felé”. A kitaposott, forgatókönyvszerűen eltervezett életútról Mihály letér. Az első bizonytalan és lefelé (befelé) vezető lépcsőfokot – azon az ösvényen, amin Mihály elindul – a velencei sikátorok jelentik. Valami félelemmel teljes és mégis ellenállhatatlan vonzerő ragadja magával, és csábítja őt a szűk kis utcákba. „Amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek.” Mégsem félelem, hanem eksztázis fogja el a sikátorokban, és úgy érzi, „hazaérkezett”.

Ettől a pillanattól kezdve sorra kapja az impulzusokat, amelyek egyre jobban elbizonytalanítják a megállapodni készülő embert, és a racionális döntések helyére véletlenszerű cselekvések lépnek. Ravennában – ami útjuk második állomása – Mihály már elszökik, és hajnalban egyedül nézi végig a mozaikokat, mert azok „saját múltjának műemlékei voltak”. Fizikai rosszullét fogja el a mozaikok csodálatos kékjeit-zöldjeit bámulva: „ifjúsága oly intenzitással ütött belé, hogy elszédült… De csak egy pillanatig tartott, azután megint komoly ember lett”. A velencei szűk sikátorok, a ravennai mozaikok, az umbriai vad táj szimbólumok a főhős számára. Útjelzők, melyek a tudattalanjába viszik, egyre beljebb, egyre mélyebbre és egyre kontrollálhatatlanabbul.

Mihály életében van egy gyerekkora óta jelenlevő másik „útjelző”, az örvény-érzés. Ilyenkor azt képzeli, hogy egy örvény szélén áll, és kis híján beleszédül. Tamással is egy ilyen hallucináció kapcsán ismerkedik meg, majd Sienában is rátör, méghozzá a legváratlanabb pillanatban, amikor Millicenttel éli erotikus románcát, és újra „normalizálódni” látszik élete. Az örvény-érzés hívja fel a figyelmét arra, hogy a „visszatérés a vándorévekhez csak átmenet volt, csak lépcső, amin még lejjebb kell mennie, még visszább, a saját múltjába, a saját történelmébe”. Ez a tudattalan tartalmak integrálása révén történhet meg, ami maga az individuációs folyamat. „Bizony a szüntelen lefelé igyekvő víz útját kell követni, ha vissza akarjuk szerezni a kincset…” . Az örvény, a sötét, lefelé vezető lépcsők, a szűk sikátorok, a hegyi ösvények, a vad táj, az éjszaka iszonyata a tudattalan sötétségét és mélységét jelképezik. „A mélységbe való alászállás úgy látszik, mindig megelőzi a fölemelkedést” – írja Jung. 

A legsúlyosabb regresszív állapotba akkor kerül, amikor több napos kimerítő kóborlás után egy temetőben roskad le. „Mihály számára ennek is rettentő, szimbolikus jelentősége volt. Megint futva menekült, és ettől kezdve lehet számítani tulajdonképpen betegsége kitörését. Ami azután történt vele, arra később nem tudott visszaemlékezni” . A tudat homályosulását és az attól való félelmet a következő kép érzékelteti: „Mikor pedig a nap lebukott egy hegy mögé, lázas ötlettől megragadva hirtelen felkapaszkodott egy sziklára, abban a hiszemben, hogy annak az ormáról még egy darabig láthatja a napot. De ügyetlen keze rossz helyen kapaszkodott, lecsúszott az útmenti árokba…”. A nap „lebukása” elkerülhetetlen, ahogy neki is le kell buknia tudattalanja tartalmai felkutatására. A kórházban, ahova beszállítják, Ellesley, a szívélyes angol orvos veszi pártfogásába. Mihály „tétlen és akaratlan fáradtságban, ápolva, minden cél és vágy nélkül” fekszik. A kezelés mindössze abból áll, hogy beszélgetnek. Ellesley és Mihály párbeszéde az analitikus-páciens kapcsolathoz, „kis pszichoterápiához” hasonlatos – Jung szavaival –, ahol „az analízis során sorompóba áll az egész ember, orvos és páciens egyaránt. Sok olyan eset van, amelyet csak önmaga teljes odaadása árán gyógyíthat meg. Ha fontos dolgok forognak kockán, perdöntő, hogy az orvos magát is drámai részének tekinti-e, vagy pedig beburkolózik a tekintélyébe” - mondja Jung. Ellesley nem burkolózik tekintélybe, igaz, nem is pszichoterapeuta, bár Mihállyal folytatott beszélgetései – ahol az orvos és a beteg szerepe gyakran felcserélődik és egymásba mosódik – leginkább egy olyan analízishez hasonlítanak, ahol mindketten egyenrangú felek, gyónók és gyóntatók, feloldozók és feloldozottak. Amikor végül kiengedik Mihályt, nem megkönnyebbül, hanem fél, „mindentől elszakadtnak és céltalannak” érzi magát. Szökésével és bujdosásával ugyanis visszatért egy olyan életformához, amelyet kamaszkorában élt meg utoljára, amikor még nem számított a pénz és a presztízs, egyszóval az „Ulpius-ház etikájához”, de ez az életforma nem folytatható.  Megint rátör az örvény-érzés és újra ágynak esik. Ez azt jelzi, hogy Egója tiltakozik az ellen, hogy a tudattalan tartalmakat befogadja és tudatossá tegye. „Maga halottaiba beteg”, mondja neki az orvos, „meglátogatják és elszívják az életerejét”. A jóságos orvos „primitív” eszközökhöz folyamodik – kereszteket rajzol és hagymakoszorút akaszt Mihály nyakába –, mert „halottak ellen nem segít az orvostudomány”, mondja, és biztatja útja folytatására. Amikor főhősünk másodszor is kilép a kórházból és folytatja vándorlását, ezzel mintegy a legmélyebb pontról is elrugaszkodik, és többet nem esik vissza. Az ezt követő Ervinnél tett látogatás új fejezetet nyit meg életében, és „újra él, nem úgy, mint az elmúlt éveken át”.

A Hős mítosza és a beavatás rítusa

Az analitikus pszichológia az álmok és a fantáziák jelentőségét emeli ki, mint irányt mutató tudattalan tartalmak megjelenítőit. Mihály életében ezek a tartalmak archetipikus figurákban öltenek testet. „A hős mítosza a leismertebb és legáltalánosabb mítosz a világon” – írja Henderson. Bár megjelenési formája nagyon különböző, univerzális mintázata minden korban és kultúrában megtalálható. A mitológiai alakoktól kezdve a népmeséken át napjaink „akcióhőséig” sikeresen veszi fel a harcot a gonosz erőkkel, ám ha gyengének bizonyul saját hibáival szemben, heroikusan elbukik. Ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a nagyobb és teljesebb identitásnak a képviselői, amely biztosítja azt az erőt, amit a személyes Ego nélkülözni kénytelen. Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a hősmítosz lényeges szerepe az egyéni Ego-tudatosság a saját erő- és gyengeségtudata fejlődésében keresendő, amely eredményeként a hős képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe. Miután az egyén keresztülment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a hősmítosz elveszíti jelentőségét.

A Hős szimbolikus halála ennek az érettségnek a beteljesülésévé válik. Akkor jelenik meg egy ember életében, amikor az Egónak megerősítésre van szüksége, a tudatos értelemnek támogatásra egy olyan feladat végrehajtásában, amelyet segítség vagy a tudattalanban rejlő erők felhasználása nélkül nem lenne képes véghezvinni. 
Mihály életében a Hős és az Anima-figura összekapcsolódik Éva alakjában. Ez nem ritka jelenség, ahogy Marie-Luoise von Franz is leírja Az Individuáció folyamata című tanulmányában. Az anyaimágó bekebelező, elnyelő aspektusából – amit Mihály esetében a halálba való csábítás jelent – csak akkor szabadulhat meg, ha megfosztja hősi jellegétől. Ez meg is megtörténik. Nem tudatosan, de megtörténik. Mihály hirtelen ébred rá a regény végén, hogy Ulpius Éva elvesztette vonzását. 

A Hős, mint archetípus a regénybeli utazásában is nagy jelentőséggel bír, sőt bátran mondhatom, a legnagyobb jelentőségű őskép Mihály megjelenített életszakaszában. Ahogy a hősmítoszokban a főszereplő gyengeségét egy erős védelmező figura ellensúlyozza, úgy jelenik meg Mihály segítésére a Tamást és Évát egyesítő Iker-szimbólum. (A Tamás név jelentése iker.) A szimbólum Radin szerint „azon erőfeszítésünket ábrázolja, hogy megküzdjünk a felnőtté válás problémájával, melyben egy örök fikció illúziója segít”. A két szereplő, akárcsak a Nap-mítoszban szereplő emberi lények, ketten alkotnak egyet és testesítik meg az emberi természet két oldalát. Tamás, a belenyugvó, szelíd, késztetésektől mentes oldalt képviseli, akiben az introvertált beállítódás is megtestesül, akinek fő erőssége az ingerekre adott reflexiókban rejlik, Éva a lázadó, dinamikus oldal, mely nagy tettek véghezvitelére képes és egyben extravertált is. Tamással a szelíd, belenyugvó oldal fizikailag megsemmisül, tehát „feláldozódik”, méghozzá a másik oldal áldozza fel, Éva, aki segítséget nyújt az öngyilkossághoz, mintha áldozatot mutatna be. A primitív társadalmak mitológiájában a saját erejükkel való visszaélés és féktelen magatartásuk miatt kell meghalniuk az Ikreknek, avagy az önmagukat túlbecsülő büszkeségből (hübrisz) való kigyógyulás szimbóluma az áldozati halál. Vannak azonban olyan törzsi mítoszok, melyek az Iker-hőst nem pusztítják el. Történeteikben a halálbüntetéstől megrémült Ikrek meghátrálnak és beleegyeznek abba, hogy nyugalomban élnek tovább. A regényben nem ez történik. Az Éva-Tamás Iker-szimbólum egyik felének feláldozása után Mihályra hárul az a feladat, hogy átvegye barátja szerepét. Mihályt azonban kétségek gyötrik, hiszen ő valójában sosem akart meghalni, a halállal való játék számára csak az Ulpius-testvérekkel való azonosulni vágyás jele volt. Éva erre fel is hívja a figyelmét, lénye élő felkiáltójelként kísérti Mihályt, hogy figyelmeztesse „kötelességére”. Jung híres „Siegfried álma” saját maga kommentálásában azt jelentette, hogy meg kell magában szüntetnie egy titkos identifikációt egy heroikus figurával abból a célból, hogy továbbléphessen. Fiatal korban fennáll a veszély, hogy az individuációs folyamat kezdetén túl nagy heroikus hős személyiségével azonosítjuk magunkat, ennek megfelelően tűzzük ki én-ideáljainkat, céljainkat, amelyek azután teljesíthetetlenek számunkra. Ebből a lemaradottság, az önmagunkkal való elégedetlenség állandóan visszahúzó érzése adódhat. Mihály számára ez a figura Tamás, akinek heroikussága bár egyetlen tettben csúcsosodik ki, nevezetesen az öngyilkosságban, mégis ifjúkora példaképévé, ideáljává válik. 

Mihály olaszországi utazása során egyszerre menekül valami elől és fut valami után. „Üldözi” őt a múltja, a fel nem dolgozott veszteségek, a kamaszkori vágyak és álmok, ugyanakkor kerget egy ideált, mellyel azonosulni szeretne, melynek meg akar felelni, és amire képtelen. És keresi az útmutatást a folytatáshoz. Az Iker-hős alakja tudattalanjából „üzen neki”. Szimbolikus eszköz, mely „…felszabadítja az érett embert egy regresszív, boldog gyermeki állapotba való visszatérés vágyától…”.  Szó szerint ez történik Mihállyal, és végül valóban felszabadul. Szimbolikus halált hal, vagyis eltemeti pszichéjének azt a részét, mely a Tamással való azonosulásra, a halálba való követésre készteti, felismeri, hogy Éva is „kihűlt”, bűvös ereje szertefoszlott. Életének más irányt kell szabnia, új feladatokat kell felvállalnia.

Anima-figurák a regényben

Az Anima a férfi tudattalanjában a nőiség archetípusa, olyan projekcióalkotó képződmény, mely álmokban, fantáziákban és valós személyekre vetülve nyilvánul meg és fejti ki hatását „éspedig nemcsak netán értelmes és hasznos dolgaiban, hanem annak félelmetes paradoxonaiban és kétértelműségeiben is, ahol jó és rossz, siker és kárhozat, remény és kétségbeesés egyensúlyozása folyik”, mondja Jung. 

Ahogy az Árnyék és a tudattalanba található más elemek esetében, itt is meg kell különböztetni a külső és a belső reprezentánsokat. Az Anima (akárcsak az Animus) belső megnyilvánulásai álmokban, fantáziákban fedezhetők fel, amikor a psziché ellenkező nemű vonásaiból fejez ki valamit; külső megnyilvánulásaival akkor szembesülünk, amikor - Jolande Jacobi szavaival: "környezetünkben egy másik nembeli személy tudattalan lelkünk egy darabjának hordozójává lesz, és amikor nem vesszük észre, hogy ez nem más, mint saját belső énünk, amely mintegy kívülről igyekszik bennünket ily módon elérni”.

A férfi Animájának karakterét elsősorban a valós anya formálja, Mihály esetében az anyjáról csak egyszer esik szó, amikor Mihály kamaszkori furcsa viselkedését a családi tanács megvitatja, és megpróbálnak megoldást találni rá, és arra jutnak, hogy „nőre van szüksége”. Mihály azonban nem mutat erre semmilyen hajlandóságot, így letesznek arról, hogy nőt kerítsenek neki, de anyja eztán óvatosan figyelmezteti a háztartási alkalmazottakat és az új ismerősöket, akik a házhoz jönnek, hogy vigyázzanak, mert Mihály „nem mindennapi ember”.

Az Anima és a Persona szoros, kompenzatórikus kapcsolatban állnak egymással, mégpedig oly módon, hogy a „belső lelki reprezentáns annál ősibb, differenciálatlanabb és erőteljesebb, minél inkább elzárja a maszk, a perszóna az egyént természetes, ösztönös életétől”, írja Jacobi.  Bár Mihály számára ezek a figurák nem álmokban és fantáziákban jelennek meg, hanem konkrét nőalakokként, nem kevésbé erőteljes hatást gyakorolnak rá. Életében a három nőalak mindegyike úgy tekinthető, mint az Anima „külső lelki reprezentánsait”.

A tudattalan psziché tartalmainak felismerése, aspektusainak elkülönülése Mihály egyik legfontosabb feladata az olaszországi úton. Ebben segítségére vannak az előző két fejezetben tárgyalt Animus-figurák (a Szent, a Szélhámos és a Gyermek), amelyek Mihály fel nem ismert vagy megtagadott árnyékkvalitásait mutatják, valamint az Anima külső reprezentánsai Erzsi, Millicent és Éva személyében. Szerepük az, hogy Mihály megmerevedett Personáját – melynek feladata az Ego és a külvilág közti közvetítés – rugalmasabb szerepvállalásra bírják, mégpedig úgy, hogy ők maguk teremtenek kapcsolatot az Ego és belső világa közt. A Persona merevvé válása azt jelenti, hogy egy funkció túlságosan dominánssá válik, míg a másik három differenciálatlan marad. Itt érdemes megvizsgálni Mihály beállítódását és funkciótípusát, melyek kompenzálására leginkább az Anima-reprezentánsok lesznek hivatottak.