A Hős mítosza és a beavatás rítusa

Az analitikus pszichológia az álmok és a fantáziák jelentőségét emeli ki, mint irányt mutató tudattalan tartalmak megjelenítőit. Mihály életében ezek a tartalmak archetipikus figurákban öltenek testet. „A hős mítosza a leismertebb és legáltalánosabb mítosz a világon” – írja Henderson. Bár megjelenési formája nagyon különböző, univerzális mintázata minden korban és kultúrában megtalálható. A mitológiai alakoktól kezdve a népmeséken át napjaink „akcióhőséig” sikeresen veszi fel a harcot a gonosz erőkkel, ám ha gyengének bizonyul saját hibáival szemben, heroikusan elbukik. Ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a nagyobb és teljesebb identitásnak a képviselői, amely biztosítja azt az erőt, amit a személyes Ego nélkülözni kénytelen. Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a hősmítosz lényeges szerepe az egyéni Ego-tudatosság a saját erő- és gyengeségtudata fejlődésében keresendő, amely eredményeként a hős képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe. Miután az egyén keresztülment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a hősmítosz elveszíti jelentőségét.

A Hős szimbolikus halála ennek az érettségnek a beteljesülésévé válik. Akkor jelenik meg egy ember életében, amikor az Egónak megerősítésre van szüksége, a tudatos értelemnek támogatásra egy olyan feladat végrehajtásában, amelyet segítség vagy a tudattalanban rejlő erők felhasználása nélkül nem lenne képes véghezvinni. 
Mihály életében a Hős és az Anima-figura összekapcsolódik Éva alakjában. Ez nem ritka jelenség, ahogy Marie-Luoise von Franz is leírja Az Individuáció folyamata című tanulmányában. Az anyaimágó bekebelező, elnyelő aspektusából – amit Mihály esetében a halálba való csábítás jelent – csak akkor szabadulhat meg, ha megfosztja hősi jellegétől. Ez meg is megtörténik. Nem tudatosan, de megtörténik. Mihály hirtelen ébred rá a regény végén, hogy Ulpius Éva elvesztette vonzását. 

A Hős, mint archetípus a regénybeli utazásában is nagy jelentőséggel bír, sőt bátran mondhatom, a legnagyobb jelentőségű őskép Mihály megjelenített életszakaszában. Ahogy a hősmítoszokban a főszereplő gyengeségét egy erős védelmező figura ellensúlyozza, úgy jelenik meg Mihály segítésére a Tamást és Évát egyesítő Iker-szimbólum. (A Tamás név jelentése iker.) A szimbólum Radin szerint „azon erőfeszítésünket ábrázolja, hogy megküzdjünk a felnőtté válás problémájával, melyben egy örök fikció illúziója segít”. A két szereplő, akárcsak a Nap-mítoszban szereplő emberi lények, ketten alkotnak egyet és testesítik meg az emberi természet két oldalát. Tamás, a belenyugvó, szelíd, késztetésektől mentes oldalt képviseli, akiben az introvertált beállítódás is megtestesül, akinek fő erőssége az ingerekre adott reflexiókban rejlik, Éva a lázadó, dinamikus oldal, mely nagy tettek véghezvitelére képes és egyben extravertált is. Tamással a szelíd, belenyugvó oldal fizikailag megsemmisül, tehát „feláldozódik”, méghozzá a másik oldal áldozza fel, Éva, aki segítséget nyújt az öngyilkossághoz, mintha áldozatot mutatna be. A primitív társadalmak mitológiájában a saját erejükkel való visszaélés és féktelen magatartásuk miatt kell meghalniuk az Ikreknek, avagy az önmagukat túlbecsülő büszkeségből (hübrisz) való kigyógyulás szimbóluma az áldozati halál. Vannak azonban olyan törzsi mítoszok, melyek az Iker-hőst nem pusztítják el. Történeteikben a halálbüntetéstől megrémült Ikrek meghátrálnak és beleegyeznek abba, hogy nyugalomban élnek tovább. A regényben nem ez történik. Az Éva-Tamás Iker-szimbólum egyik felének feláldozása után Mihályra hárul az a feladat, hogy átvegye barátja szerepét. Mihályt azonban kétségek gyötrik, hiszen ő valójában sosem akart meghalni, a halállal való játék számára csak az Ulpius-testvérekkel való azonosulni vágyás jele volt. Éva erre fel is hívja a figyelmét, lénye élő felkiáltójelként kísérti Mihályt, hogy figyelmeztesse „kötelességére”. Jung híres „Siegfried álma” saját maga kommentálásában azt jelentette, hogy meg kell magában szüntetnie egy titkos identifikációt egy heroikus figurával abból a célból, hogy továbbléphessen. Fiatal korban fennáll a veszély, hogy az individuációs folyamat kezdetén túl nagy heroikus hős személyiségével azonosítjuk magunkat, ennek megfelelően tűzzük ki én-ideáljainkat, céljainkat, amelyek azután teljesíthetetlenek számunkra. Ebből a lemaradottság, az önmagunkkal való elégedetlenség állandóan visszahúzó érzése adódhat. Mihály számára ez a figura Tamás, akinek heroikussága bár egyetlen tettben csúcsosodik ki, nevezetesen az öngyilkosságban, mégis ifjúkora példaképévé, ideáljává válik. 

Mihály olaszországi utazása során egyszerre menekül valami elől és fut valami után. „Üldözi” őt a múltja, a fel nem dolgozott veszteségek, a kamaszkori vágyak és álmok, ugyanakkor kerget egy ideált, mellyel azonosulni szeretne, melynek meg akar felelni, és amire képtelen. És keresi az útmutatást a folytatáshoz. Az Iker-hős alakja tudattalanjából „üzen neki”. Szimbolikus eszköz, mely „…felszabadítja az érett embert egy regresszív, boldog gyermeki állapotba való visszatérés vágyától…”.  Szó szerint ez történik Mihállyal, és végül valóban felszabadul. Szimbolikus halált hal, vagyis eltemeti pszichéjének azt a részét, mely a Tamással való azonosulásra, a halálba való követésre készteti, felismeri, hogy Éva is „kihűlt”, bűvös ereje szertefoszlott. Életének más irányt kell szabnia, új feladatokat kell felvállalnia.