A "keresés" és az "út"

A regény egy ősi toposzon alapul, főhősünk, Mihály ugyanis úton van. Nem tesz mást, mint a világirodalom néhány híres alakja: valamilyen határozott cél vagy belső indíttatás nyomán útra kel. Az ókori görög mitológia legendás hőse, Odüsszeusz a trójai háborúból készül hazajutni Ithakába, ahol számos kalandot él át, az Isteni színjátékban Dante életének értelmét és irányát keresve egy erdőben bolyong, Goethe Faustja az alvilág felkutatására indul, de hogy ne csak a nagy klasszikusokat idézzük, a mesékben a legkisebb fiú is útra kel szerencsét próbálni. (Mihálynak is két fivére van, ő a legkisebb). Akár az otthon felé, akár más irányba vezet az út, mindegyik hős – hosszas viszontagságok és embert próbáló tapasztalatok után – saját élete és az egyetemes emberi létezés értelemével szembesül, és ha kiállja a próbákat, új képességekkel felvértezve folytathatja útját. Az utazás egyben alkalom arra is, hogy egy valósabb képet alakítson ki önmagáról és a világról, egyszóval út az önismeret felé. Az Utas és holdvilág már a címében hordozza a szimbólumot. Mihály északról délre, a tágasabb terek felől a szűkebbek felé utazik, a kitaposott útról a járatlan ösvényekre tér le. A nappal és a világosság, a tágas, átlátható terek a tudat szimbólumai, a szűk, sötét utak, sikátorok és ösvények a hold fényénél pedig a tudattalanéi. A magányos utas egyetlen valódi és mindvégig vele levő útitársa ezen a zarándoklaton a holdvilág. Jung a holdat a tudattalan szimbólumaként tartja számon, és egyben Anima-szimbólumként is. Mihály útja során egyre több tudattalan tartalom tör elő, feje fölött ott világlik az ezüstös hold, és Éva, mint az örökké vágyott nő szintén vele van, ha csak fantáziájában is. Erről az archetipikus szimbólumról később még lesz szó.

A regényben az utazás eszköze a vonat, amely szintén szimbolikus jelentést hordoz. A vonat csak síneken, kötött pályán tud haladni, nem lehet módosítani az irányát, menetrendjét követni kell, különben az ember lemarad róla, ahogy ez Mihállyal később meg is történik. A valóságos utazás akkor kezdődik, amikor a főhős vasútról gyalogösvényekre vált, hogy útirányát ne a menetrend, hanem a véletlenek szabják meg. A szabályszerű és közhelyes nászútról a letérés már Velence sikátoraiban elkezdődik, de innen még visszatalál Erzsihez, ha csak rövid időre is. A szűk és sötét sikátorok, a veszélyes utak vonzzák Mihályt, melyek a tudattalan egyre mélyebbre, egyre sötétebb és bizonytalanabb tartalmai felé haladást vetítik elő. „Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek.” Mihály itt még a „hangyaúthoz” ragaszkodik, az ember építtette és kövezte sikátorokhoz, jóllehet, már ezek is messze visznek a mindenki által járt széles és napfényes utaktól. Később ezekről is letér, „úttalan utakon”, a „bozótban” folytatja menetelését a valóságban és álmában egyaránt: „Félálomban szakadékos, vad tájat látott maga előtt, a táj ismerős volt, és még félálomban eltűnődött, hogy honnan ismeri ezt a szűk völgyet, ezeket az izgatott fákat, ezt a stilizáltnak látszó romot.”. A vad és szakadékos táj, a szűk völgy, a romok Mihály belső világának szimbólumai: a feltárandó tudattalan archetípusos képek formájában jelenik meg számára. A soha nem látott táj azért lesz ismerős számára, mert a minden ember pszichéjében jelen levő kollektív tudattalant jeleníti meg.Keresni és úton lenni rokon fogalmak, és ezek Mihály életének is kulcsfontosságú mozzanatai. Akkor tér le először a szokványos útról, amikor velencei tartózkodásuk első estéjén Erzsit a szállodában hagyja. Valami numinózus, „furcsa bűvölet és extázis” ragadja magával a sikátorokban, ahol „nem tudta pontosan, hogy mit […inna…], még leginkább valami édes borra vágyódott”. A vágyódás olyan erős, hogy hajnalig nem tér vissza a szállodába, mert a sikátorok közt bolyong. Ez történik a mesékben is, amikor a hősnek ki kell találnia, hogy a hirtelen rátörő közelgő sötétséget mivel tudja legyőzni, bármi legyen is az, írja Marie Louise von Franz „Az ember keres valamit, amit lehetetlen megtalálni, vagy amiről semmit sem lehet tudni. Csak egyetlen dolog segíthet, ha egyenesen szembefordulunk a közelgő sötétséggel és megpróbáljuk kitalálni: mi lehet titkos célja, mit akar tőlünk”.

Mihály maga sem érti, mi vonzza a sötét sikátorokba, egy számára teljesen idegen helyen „miért érezte úgy, mint aki végre hazaérkezett”. A kérdésre a válasz csak később érkezik meg, amikor olaszországi bolyongása során találkozik kamaszkora összes jelentős szereplőjével, a személyes tudattalanjának homályába száműzött Ervinnel, Évával és rajta keresztül Tamással is. A meghatározhatatlan utáni vágyódás (a szamoszi bor íze) és a keresés célja később konkretizálódik, és Éva alakjában ölt testet, bár a valódi cél önmaga megtalálása. Éva titokzatos lénye a regényben többször feltűnik – vagy úgy, hogy említik, vagy úgy hogy maga is megjelenik –, de egészen az utolsó részig a háttérben marad. Mihály végül megtalálja Évát, ugyanakkor az is világossá válik számára, hogy ezzel nem érte el célját, mert az Éva által elé állított ideált nem tudja és nem is akarja élete eszményévé tenni. Jung ezt az Alkímiai konjukcióban így fogalmazza meg: [az individuáció…] „elkerülhetetlenül oda vezet, hogy elfogadjuk magunkat annak, akik a természetünk szerint vagyunk, ellentétben azzal, amik lenni szeretnénk”. Ezt az öngyilkosságtól való elmenekülés szimbolizálja.

Mihály hazaútja ismét vonaton vezet, ami azon túl, hogy keretbe foglalja a történetet, azt is jelenti, hogy visszatér a „sínekre”, vagyis a normális kerékvágásba, méghozzá apja kíséretében. Az utazás úgy ér véget, hogy: „Megadja magát. A tények erősebbek voltak nála. Megszökni nem lehet”. Pesszimistának tűnő mondatok, ám ha összevetjük Jung életrajzi visszaemlékezésével, inkább a bennük rejlő bölcsességet olvashatjuk ki: „…a család és hivatás jelentette azt a bázist, amelyhez szakadatlanul visszatérhettem, és amely bizonyságul szolgált arra, hogy valóságosan létező ember vagyok. A tudattalan tartalmak olykor szinte kiforgattak valódi mivoltomból”. A tudattalanba való alámerülés után – ami egész olaszországi útjának célja és értelme – Mihály is visszatér a „bázisra”. A bejáratott útvonalon, apjával megy haza, avval a feltevéssel, hogy „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.