Archetípusos szimbólumok - A Gyermek

Waldheim Ervinnel épp ellentétes archetipikus alak. Bár elismert tudós, minden rezdülésében egy felnőni nem akaró „puer aeternus”, ahogy Jacobi a funkciótípusok differenciálatlanságát mutató embert jellemzi - írja Jolande Jacobi. Waldheim „okos és kellemes” figuraként tűnik fel, ám az „örökifjúság” nemcsak egy gyerekkori fixációt, azaz fejlődésbeli késleltetettséget jelenthet, hanem az egyedi esetnek megfelelő további növekedés lehetőségét, azt a fejlődési potenciált, amely mindenben jelen van, ami még kellően ki nem fejlődött. Extravertált beállítódása élete derekán sem mutat hajlamot a befelé fordulásra, egyetlen „kiérlelt” funkciója az érzékelés, mellyel szinte habzsolja a földi örömöket. Mihályt magával ragadja ennek az „okos és kellemes” embernek az életvidámsága, ami a pillanat örömeit megragadó ókori bölcsességben fogalmazódik meg: „Foied vinom pipafo, cra carefo” (Ma bort iszom, holnap nem lesz). Waldheim az etruszk kultúrát állítja Mihály elé ideálnak: „ettek, ittak és ölelgették feleségüket, hirdetve az etruszk filozófiát, amit ugyan sose írtak le, mert az etruszkok olyan bölcsek voltak, hogy irodalmat egyáltalán nem fejlesztettek ki kulturális életük folyamán, ellenben a szobrok arcáról félreérthetetlenül le lehet olvasni: csak a pillanat számít…”. A nőfaló, evésben-ivásban, mulatozásban örömét lelő Waldheim egyoldalúsága lenyűgözi Mihályt. Önmarcangoló, állandóan lelkifurdalástól terhelt jelleme számára felüdülés azt megtapasztalni, amit barátja képvisel: „… ne élj lelki életet. Azt hiszem az a te bajod. Intelligens embernek nincs lelki élete”. 

Waldheim, hogy oldja Mihály feszengését, magával viszi egy maszkabálba, ahol Mihály Pierrot-jelmezt ölt magára, ami nem véletlen. A jelmez Mihály lelkiállapotának, élethelyzetének tökéletes szimbóluma: fekete-fehér ruha, síró-nevető arc. A commedia dell’arte egyik tipikus figurája a búskomor, bohócszerű alak, aki leggyakrabban segítségre szorul, ahogy Mihály is, és Waldheim archetipikus jegyeket hordozó lénye van a segítségére. Jung ezt úgy értelmezi, hogy a gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyerekségaspektusát reprezentálja az olyan ember számára, aki „erőszakosan felmondott eredeti jellemének valami önkényes ambíciójának megfelelő persona kedvéért. Ezzel elvesztette gyermekiségét, mesterségessé, gyökértelenné vált”. Mihállyal pontosan ez történt. Házasodása révén akart hirtelen felnőni, de úgy, hogy még szinte a kamaszkort sem haladta meg lelki fejlődésében. A gyermekmotívum nem csak a múltat, de jelent is képviseli. Egy folyamatosan funkcionáló rendszer, írja Jung, melynek az a feladata, korrigálja a tudat egyoldalúságát. Mihály fejlődésében ez a motívum a jövőre nézve is irányt mutat. Waldheim jelleméből is van mit tanulnia. Ami az életet habzsoló tudósban megrekedést jelent, az Mihály számára előrelépés lenne. A teljesség eléréséhez az irracionálisan ösztönös, gyermeki énjének felébresztésére, valamint az érzékelő funkció differenciáltabb mozgósítására van szüksége. Waldheim a maga gyermeki módján Mihály fel nem vállalt oldalát képviseli. Ő az, aki meg sem kísérelt konformizálódni, felnőtté válni, pedig nemzetközileg elismert tudós és szaktekintély lett. Mihály kényszeresen akar felnőni, megállapodni és kiegyensúlyozott lenni, míg Waldheim „szobája, modora, egész javíthatatlan ember-volta annyira megrögzött és javíthatatlan egyetemi hallgató, a soha felnőni nem tudó stud. phil. benyomását tette…” .