Archetípusos szimbólumok - A Szent

 

Mihály gyerekkorának szereplői, akik egytől-egyig mind felbukkannak az olaszországi úton, különböző életlehetőségeket villantanak fel számára, melyekből ő felfedezi azokat az Árnyékban levő tulajdonságait, melyekről maga sem tudja, hogy vannak, illetve más esetben avval szembesül, hogy bizonyos életformák számra nem jelentenek lehetőséget. Ezek a szereplehetőségek Ervinben, Waldheimben és Szepetnekiben testesülnek meg, és a Szent, a Gyermek és a Szélhámos archetipikus tulajdonságait viselik magukon.

Ervin, aki a legszebb és legokosabb fiú volt mindannyiuk közül, a regény jelen idejében szerzetesként tengeti életét. Az okos, szenvedélyes és lelkesedéssel teli kamaszból – akire felnéztek, akit csodáltak és irigyeltek – egy szikár, beteges külsejű szerzetes lett. Ervin úgy „hátrál ki” saját életéből, hogy a szenvedélyt annak ellentétében, a teljes aszkézisben éli meg. Már kamaszkorában volt valami természetellenes Ervin jellemében, jegyzi meg Mihály: „Kisdiák kora óta megjátszott valamit. Megjátszotta az entellektüelt, a forradalmárt” és olyannyira igyekezett elnyomni ösztöneit, hogy „revolverrel őrködött lelki üdvössége fölött”. A világiasság minden külsőségét levetkezett Ervint most így látja Mihály: „…ez Ervin igazi arca, kezdettől fogva erre az arcra készült, a tonzúra mindig is ott volt a fején, csak akkor még eltakarta kondor, fekete haja… ; Nem volt kétséges, hogy Ervin megtalálta önmagát, bármily rettenetes is az”. „Rettenetes”, tehát Mihály számára nem lehetőség. Látja, hogy döntése révén „el kellett szakadnia mindenkitől, kiásta lelkéből még a gyökereket is, amelyekből az embert emberhez fűző érzések kicsírázhatnak. Most már nem fáj, de itt maradt ugaron, terméketlenül, kopáron a hegyen…”. Mihály megborzong a lehetőségtől, amit Ervin életformája megjelenít számára, de valamit mégis profitál a látogatásból. Egyrészt megtudja, hogy Éva is Olaszországban van, másrészt arra is biztatást kap, hogy folytassa útját. Mihály a kolostorban folytatott beszélgetés során fontos dolgokat mond ki: „Nem tudott ellenállni a vallomásnak, amely ki akart törni belőle. Beszéd közben minden tudatosodott, ami szökése óta inkább ösztönösen élt benne: hogy mennyire elhibázottnak érzi felnőtt vagy ál-felnőtt életét, házasságát, mennyire nem tudja, mit várhat még a jövőjétől, hogyan térhetne vissza igazi önmagához. Mikor ehhez ért, összezavarodott az erős emócióktól, és hangja elcsuklott”. 

Ervint látva elbizonytalanodik, hogy vajon a jó úton jár-e. Még az a kérdés is megfogalmazódik benne, hogy hazamegy Pestre, mint a „tékozló fiú”, de a kolostorban töltött éjszaka után teljesen más hangulatban ébred. Évával álmodik: „Álmára nem emlékezett, de egész testében érezte azt a selymes eufóriát, amit csak az álom adhat meg, az éber szerelem csak nagyon-nagyon kivételesen. Furcsa, paradox és betegen édes volt ez a lágy érzés ezen a kemény, aszketikus fekvőhelyen”. Az álom az éjszakai elkeseredettséget és bizonytalanságot új lendülettel váltja fel. A tájelemek is ezt a változást fejezik ki. A „ragyogó, hűvös, szeles reggel” Mihályt ünnepélyes és boldog érzés tölti el: „valami elkezdődött benne, és most őérte száll az ének, érte konganak friss és mélyhangú tavaszi harangok, az ő lelkéért”. Friss, mert új életerőt érez magában, mélyhangú, mert lelke legmélyét szólaltatják meg, és tavaszi, mert Mihály egy újjászületés küszöbén áll.

Az „erős kőfalakkal körülvett kolostor” ezzel szemben Ervin merev és áthatolhatatlan Personájának, a vallási dogmában való menekülésnek a szimbóluma. A „kopár, terméketlen ugar” a továbblépés, a személyiség épülésének lehetőségét kizárja. Ervin a kamaszkori beteljesülhetetlen szerelem elől fut a valláshoz, ahogy azt Mihály pontosan megfogalmazza Erzsinek tett vallomása éjszakáján: „… a lélekben az ellentétek egymás mellett vannak. Nagy aszkéták nem hideg és szenvtelen emberekből lesznek, hanem a legtüzesebbekből, azokból, akiknek van miről lemondaniuk”; „Ervin hirtelen és menekülésszerűen ment el”; „ifjúságát töretlen áldozatként ajánlotta fel Istennek”. Ő megrekedt személyiség-fejlődésében, épp úgy, ahogy Jung a Lélekgyógyászat-ban az analízis egyik fázisának buktatójaként leírja: „a páciens affektív zavarai vallási-filozofikus tényezőket ébreszt”, hiszen a „vallásfelekezetek mindenütt és mindenkor léteztek és céljaik közül sohasem hiányzott az, hogy a kaotikus ösztönvilágot rendezett formába tereljék” – írja Jung.

Mihály számára ez az életforma nem alternatíva, de a kolostorban tett látogatás így is energiával tölti fel, az éjszaka „regressziójából” a nappal világossága, egy új tudatosság felé irányítja, mely bár illuzórikus, mégis erőt és új irányt ad neki: „igen, dolgozni fog, egyszerű munkás lesz, a keze munkájával fogja megkeresni a kenyerét…”. Ervintől azt a tanácsot kapja, hogy menjen Rómába: „Bízd magad a véletlenre, mondja. A véletlen pedig, mint tudjuk, Éva nyomára vezeti, akivel Rómában fog találkozni.