Regresszió és fejlődés

„Ami  első látásra regresszióként ijeszthetne ránk, az inkább amolyan reculer pour mieux sauter (hátrálni, nekifutás végett), olyan erők összegyűjtése és integrálása, amelyek a fejlődés folyamán új rendet alkotnak” – írja Jung a Lélekgyógyászat-ban. A regényben Mihály többször is az összeomlás szélére kerül, hol úgy, hogy a szinte gyermeki állapotba regrediál, hol úgy, hogy fizikailag teljesen kimeríti magát a sok gyaloglással. A folignoi kórházba akkor kerül, amikor már testileg és lelkileg is teljes mértékben összeomlik. Járni sem tud és tudata is elhomályosul. Nászútja első éjszakáján, amikor a sikátorokba szökik, a szűk teret azért érzi barátságosnak, mert ott „minden félnégyzetméternek külön értelme van”. Mint „a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól…” úgy fut a sikátorokba, ahol „ha kinyújtotta két karját, egyszerre tudta megérinteni a két szemben levő házsort”. Biztonságot keres, a szó szoros értelmében támaszt, mert érzi, hogy útja olyan területekre viszi majd, ahol nem lesz kapaszkodója. A „visszafutások” a jungi értelemben vett regressziónak tekinthetők, melyek bár megtorpanások, de lehetőségek is. Mihály belefáradt a „szerepéletbe”, és ez csak akkor tudatosul benne, amikor egy pillanatra felhagy a szerepjátékkal: „az, hogy egész nászútján úgyszólván egyfolytában ivott, és sosem aludta ki magát, mind elősegítették az összeomlást. És főképp ez: amíg az ember jár, nem veszi észre, hogy milyen fáradt, csak akkor, amikor leül. Mihályon is csak attól kezdve hatalmasodott el tizenöt év kumulálódott fáradtsága, hogy Terontolában akaratlanul, de nem szándéktalanul a másik vonatra szállt, a másik vonatra, ami Erzsitől egyre távolabb vitte, a magány és önmaga felé”. A kitaposott, forgatókönyvszerűen eltervezett életútról Mihály letér. Az első bizonytalan és lefelé (befelé) vezető lépcsőfokot – azon az ösvényen, amin Mihály elindul – a velencei sikátorok jelentik. Valami félelemmel teljes és mégis ellenállhatatlan vonzerő ragadja magával, és csábítja őt a szűk kis utcákba. „Amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek.” Mégsem félelem, hanem eksztázis fogja el a sikátorokban, és úgy érzi, „hazaérkezett”.

Ettől a pillanattól kezdve sorra kapja az impulzusokat, amelyek egyre jobban elbizonytalanítják a megállapodni készülő embert, és a racionális döntések helyére véletlenszerű cselekvések lépnek. Ravennában – ami útjuk második állomása – Mihály már elszökik, és hajnalban egyedül nézi végig a mozaikokat, mert azok „saját múltjának műemlékei voltak”. Fizikai rosszullét fogja el a mozaikok csodálatos kékjeit-zöldjeit bámulva: „ifjúsága oly intenzitással ütött belé, hogy elszédült… De csak egy pillanatig tartott, azután megint komoly ember lett”. A velencei szűk sikátorok, a ravennai mozaikok, az umbriai vad táj szimbólumok a főhős számára. Útjelzők, melyek a tudattalanjába viszik, egyre beljebb, egyre mélyebbre és egyre kontrollálhatatlanabbul.

Mihály életében van egy gyerekkora óta jelenlevő másik „útjelző”, az örvény-érzés. Ilyenkor azt képzeli, hogy egy örvény szélén áll, és kis híján beleszédül. Tamással is egy ilyen hallucináció kapcsán ismerkedik meg, majd Sienában is rátör, méghozzá a legváratlanabb pillanatban, amikor Millicenttel éli erotikus románcát, és újra „normalizálódni” látszik élete. Az örvény-érzés hívja fel a figyelmét arra, hogy a „visszatérés a vándorévekhez csak átmenet volt, csak lépcső, amin még lejjebb kell mennie, még visszább, a saját múltjába, a saját történelmébe”. Ez a tudattalan tartalmak integrálása révén történhet meg, ami maga az individuációs folyamat. „Bizony a szüntelen lefelé igyekvő víz útját kell követni, ha vissza akarjuk szerezni a kincset…” . Az örvény, a sötét, lefelé vezető lépcsők, a szűk sikátorok, a hegyi ösvények, a vad táj, az éjszaka iszonyata a tudattalan sötétségét és mélységét jelképezik. „A mélységbe való alászállás úgy látszik, mindig megelőzi a fölemelkedést” – írja Jung. 

A legsúlyosabb regresszív állapotba akkor kerül, amikor több napos kimerítő kóborlás után egy temetőben roskad le. „Mihály számára ennek is rettentő, szimbolikus jelentősége volt. Megint futva menekült, és ettől kezdve lehet számítani tulajdonképpen betegsége kitörését. Ami azután történt vele, arra később nem tudott visszaemlékezni” . A tudat homályosulását és az attól való félelmet a következő kép érzékelteti: „Mikor pedig a nap lebukott egy hegy mögé, lázas ötlettől megragadva hirtelen felkapaszkodott egy sziklára, abban a hiszemben, hogy annak az ormáról még egy darabig láthatja a napot. De ügyetlen keze rossz helyen kapaszkodott, lecsúszott az útmenti árokba…”. A nap „lebukása” elkerülhetetlen, ahogy neki is le kell buknia tudattalanja tartalmai felkutatására. A kórházban, ahova beszállítják, Ellesley, a szívélyes angol orvos veszi pártfogásába. Mihály „tétlen és akaratlan fáradtságban, ápolva, minden cél és vágy nélkül” fekszik. A kezelés mindössze abból áll, hogy beszélgetnek. Ellesley és Mihály párbeszéde az analitikus-páciens kapcsolathoz, „kis pszichoterápiához” hasonlatos – Jung szavaival –, ahol „az analízis során sorompóba áll az egész ember, orvos és páciens egyaránt. Sok olyan eset van, amelyet csak önmaga teljes odaadása árán gyógyíthat meg. Ha fontos dolgok forognak kockán, perdöntő, hogy az orvos magát is drámai részének tekinti-e, vagy pedig beburkolózik a tekintélyébe” - mondja Jung. Ellesley nem burkolózik tekintélybe, igaz, nem is pszichoterapeuta, bár Mihállyal folytatott beszélgetései – ahol az orvos és a beteg szerepe gyakran felcserélődik és egymásba mosódik – leginkább egy olyan analízishez hasonlítanak, ahol mindketten egyenrangú felek, gyónók és gyóntatók, feloldozók és feloldozottak. Amikor végül kiengedik Mihályt, nem megkönnyebbül, hanem fél, „mindentől elszakadtnak és céltalannak” érzi magát. Szökésével és bujdosásával ugyanis visszatért egy olyan életformához, amelyet kamaszkorában élt meg utoljára, amikor még nem számított a pénz és a presztízs, egyszóval az „Ulpius-ház etikájához”, de ez az életforma nem folytatható.  Megint rátör az örvény-érzés és újra ágynak esik. Ez azt jelzi, hogy Egója tiltakozik az ellen, hogy a tudattalan tartalmakat befogadja és tudatossá tegye. „Maga halottaiba beteg”, mondja neki az orvos, „meglátogatják és elszívják az életerejét”. A jóságos orvos „primitív” eszközökhöz folyamodik – kereszteket rajzol és hagymakoszorút akaszt Mihály nyakába –, mert „halottak ellen nem segít az orvostudomány”, mondja, és biztatja útja folytatására. Amikor főhősünk másodszor is kilép a kórházból és folytatja vándorlását, ezzel mintegy a legmélyebb pontról is elrugaszkodik, és többet nem esik vissza. Az ezt követő Ervinnél tett látogatás új fejezetet nyit meg életében, és „újra él, nem úgy, mint az elmúlt éveken át”.