Anima-figurák a regényben

Az Anima a férfi tudattalanjában a nőiség archetípusa, olyan projekcióalkotó képződmény, mely álmokban, fantáziákban és valós személyekre vetülve nyilvánul meg és fejti ki hatását „éspedig nemcsak netán értelmes és hasznos dolgaiban, hanem annak félelmetes paradoxonaiban és kétértelműségeiben is, ahol jó és rossz, siker és kárhozat, remény és kétségbeesés egyensúlyozása folyik”, mondja Jung. 

Ahogy az Árnyék és a tudattalanba található más elemek esetében, itt is meg kell különböztetni a külső és a belső reprezentánsokat. Az Anima (akárcsak az Animus) belső megnyilvánulásai álmokban, fantáziákban fedezhetők fel, amikor a psziché ellenkező nemű vonásaiból fejez ki valamit; külső megnyilvánulásaival akkor szembesülünk, amikor - Jolande Jacobi szavaival: "környezetünkben egy másik nembeli személy tudattalan lelkünk egy darabjának hordozójává lesz, és amikor nem vesszük észre, hogy ez nem más, mint saját belső énünk, amely mintegy kívülről igyekszik bennünket ily módon elérni”.

A férfi Animájának karakterét elsősorban a valós anya formálja, Mihály esetében az anyjáról csak egyszer esik szó, amikor Mihály kamaszkori furcsa viselkedését a családi tanács megvitatja, és megpróbálnak megoldást találni rá, és arra jutnak, hogy „nőre van szüksége”. Mihály azonban nem mutat erre semmilyen hajlandóságot, így letesznek arról, hogy nőt kerítsenek neki, de anyja eztán óvatosan figyelmezteti a háztartási alkalmazottakat és az új ismerősöket, akik a házhoz jönnek, hogy vigyázzanak, mert Mihály „nem mindennapi ember”.

Az Anima és a Persona szoros, kompenzatórikus kapcsolatban állnak egymással, mégpedig oly módon, hogy a „belső lelki reprezentáns annál ősibb, differenciálatlanabb és erőteljesebb, minél inkább elzárja a maszk, a perszóna az egyént természetes, ösztönös életétől”, írja Jacobi.  Bár Mihály számára ezek a figurák nem álmokban és fantáziákban jelennek meg, hanem konkrét nőalakokként, nem kevésbé erőteljes hatást gyakorolnak rá. Életében a három nőalak mindegyike úgy tekinthető, mint az Anima „külső lelki reprezentánsait”.

A tudattalan psziché tartalmainak felismerése, aspektusainak elkülönülése Mihály egyik legfontosabb feladata az olaszországi úton. Ebben segítségére vannak az előző két fejezetben tárgyalt Animus-figurák (a Szent, a Szélhámos és a Gyermek), amelyek Mihály fel nem ismert vagy megtagadott árnyékkvalitásait mutatják, valamint az Anima külső reprezentánsai Erzsi, Millicent és Éva személyében. Szerepük az, hogy Mihály megmerevedett Personáját – melynek feladata az Ego és a külvilág közti közvetítés – rugalmasabb szerepvállalásra bírják, mégpedig úgy, hogy ők maguk teremtenek kapcsolatot az Ego és belső világa közt. A Persona merevvé válása azt jelenti, hogy egy funkció túlságosan dominánssá válik, míg a másik három differenciálatlan marad. Itt érdemes megvizsgálni Mihály beállítódását és funkciótípusát, melyek kompenzálására leginkább az Anima-reprezentánsok lesznek hivatottak.