A főhős szereprepertoárjából a Férj, a Gyermek és a Barát szerepeit vizsgálom, annak
függvényében, hogy mennyire sikerül összeegyeztetnie bennük a külső és a belső
világ igényeit, mennyire rugalmas a maszk, amelyet egyes élethelyzetekben
magára ölt. Mihály a társadalmilag elvárt szerepeit eljátssza, de közben valódi
énje nemcsak háttérben marad, hanem teljesen elsikkad: „otthon és külföldön
tanulta a mesterséget, nem a saját mesterségét, hanem családjának, apjának,
cégének mesterségét, ami nem érdekelte… igyekezett megtanulni azokat az
élvezeteket, amelyek egy vállalat beltagjához illettek”. Maszkja nem bizonyul
rugalmasnak, szinte arcára tapad, és ezzel ő is tisztában van: „..az attitűdök
befelé kérgesednek, az ember először N.N., aki történetesen mérnök, és idővel
már mérnök, akit történetesen N.N.-nek hívnak”.
Mihály a Férj szerepében tűnik föl előttünk először.
„..beltaghoz méltóan meg is házasodott, szép, okos, gazdag és előzetes
viszonyuk által nevezetessé vált nőt vett feleségül”. Friss házasként érkezik Olaszországba, ahol
az első állomás az egyik legközhelyesebb nászutas-célpont: Velence. Azon túl,
hogy a polgári életforma rítusa szerint megpecsételjék házasságkötésüket,
Mihály azért is érzi jelentősnek az utazást, mert Olaszország számára a
„felnőtt dolgok közé” tartozik, és titokban fél tőle, „mint az erős
napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől”. Ezekben a félelmekben mélyértelmű szimbólumok
húzódnak meg. A naptól való félelem azt jelenti, hogy a felszínre kerülő
tudattalan tartalmaktól fél, melyeket oly „sikeresen” elfojtott, elfeledett,
vagy amelyről egyáltalán nem is volt soha tudomása. A valóság érzékelésének,
megélésének spontán élményei, melyek irracionális oldalának érzékelő funkcióit
engedik előtérbe kerülni, a „virágok szagában” öltenek testet. A szép nők, mint
félelmetes vagy csábító Anima-figurák a regényben több nőalakban jelennek meg
és Mihály nők iránti tapasztalatlanságára, a valódi anyafigura hiányára
világítanak rá. Ezekben a félelmekben ott lapul minden, ami hamarosan tényleg
kizökkenti szerepéből, amikor a konvenciók helyett vágyai, véletlen egybeesések
és pillanatnyi inspirációi lesznek a vezetői. Félelmei ebből a szempontból
tehát indokoltak.
A nászút első napjaiban még bízik abban, hogy
„szabályszerű”, „ésszerű” és nem „múló szeszélyen” alapuló házassága most már
megakadályozza abban, hogy a „veszedelem” – amit nem fogalmaz meg ennél
konkrétabban – magával ragadja. Úti célja, az utazás módja és az első napok
„nászutasi örömei” a felszínen megerősítik abban a hitében, hogy tettei a
megállapodott, 36 éves házas emberi „szerepének” tökéletesen megfelelnek.
Mindez azonban csak látszat. Mihály kapaszkodik a házasságba. Erzsit azért
választotta, mert mindig megnyugtatja, könnyen eligazodik a világ bármely
táján, feltalálja magát, míg Mihály mindenkitől fél, még a pincérektől,
rendőröktől is. „Nem bírom elviselni a felelősséget, meggyűlölöm azokat, akik
várnak tőlem valamit” (Szerb, id. mű 83. o.). Mihály a „jó férjnek” megfelelő
„jó feleséget” választott magának. Annak a beilleszkedni, megfelelni akaró embernek:
„Amiről magunk és mások azt gondolják, hogy mi vagyunk” - írja Jung.
A látszólagos szilárdság azonban, amit a házasodás és
Erzsi jelképeznek, amikor már „mikroszkóppal sem találni benne semmit, ami nem
mindennapi”, könnyen meginog, ugyanis mindketten a másiktól
várják életükre a megoldást. Erzsi „Mihályt azért választotta, mert azt
remélte, általa túljut a falakon, de Mihály épp rajta keresztül akart
konformizálódni”. Mihály és Erzsi egymás Árnyékai, amikor
összeházasodnak, a regény végére viszont mindketten fel kell, hogy ismerjék
sötétben levő kvalitásaikat: Mihály bár hűtlen lesz, és felelőtlenül magára
hagyja feleségét, a regény végén „hazakullog apjával”, Erzsit úgy ismerjük meg,
mint a két lábon járó moralitást, az út során azonban felelőtlen kalandokba
bonyolódik, és a legkevésbé sem él kispolgári életet.
Mihályt a sikátorokba tett kiruccanás billenti ki
először a mintaférj szerepéből, amitől ő is, felesége is megrettennek. A
Velencére kezdetben még jellemző „téglavörös-rózsaszín” derű homályossá válik a
szűk és sötét sikátorokban, ahova azért megy, mert keresi „ösztöne alapján” azt
a helyet, ahol a vágyott, „eldugott ízű” bort megleli. Hallgat a megérzéseire,
és azok nem is csapják be. Mihály hajnalban – a tudat világosságában – Velence
„új partján”, a túlsó oldalon találja magát, ahonnan „titokzatos szigeteket”
látni, és a „halottak gondoláit”. A konkrét élmény mögött szimbólumok
rejtőznek. Mihály Velence túlpartján megsejti lelke fel nem fedezett szigeteit,
múltja gyászolatlanul eltemetett szereplőit, akikkel találkoznia kell majd útja
során. Personája itt még uralkodik, nem engedi letérni a kitaposott útról, az
Árnyékot, ami a megszokottól teljesen eltérő viselkedésre sarkallja, itt még sikerül
visszaszorítani, ezért visszamegy a szállodába feleségéhez, hogy folytassa a
„szerepét”. A látszat azonban nem tart sokáig és ennek a legbiztosabb jele a
második fejezet utolsó mondatában megfogalmazódó kérdés: „Meddig lehet vajon
még fenntartani ezt a fikciót?”.
Elhatározása, hogy „programon kívül” folytassa az
utazást, fokozatosan érik meg benne és eleinte Erzsinek is javasolja, hogy ne
kövessék a lefektetett útitervet. „Úgy érzem, halálos vétket követek el minden
állomásnál, ahol nem szállok ki”, gondolja, majd Terontolában átfut a fején,
hogy hagyja Erzsit továbbmenni a vonattal, és végül meg is teszi, bár
meglepődik és zavarban is van, hogy megtörtént. Az intuíció – akár Velence
sikátoraiban a bor után kutatva – itt is segítségére van: „ha kimondom ezt a
szót Siena, az az érzésem, hogy ott megláthatnék valamit, amitől minden rendbe
jön”. Mielőtt útjaik kettéválnak, Mihály egy éjszakára
leveti a konvencionális férj jelmezét. Firenzei utolsó éjszakájukon bortól
mámorosan és felszabadultan szeretkeznek. Mihály „megfeledkezik régebben tett
fogadalmáról, és a házaséletbe olyan elemeket vitt be, amiket Erzsitől mindig
távol akart tartani” (id. mű 87. o.). Ez azonban paradox módon nem közelebb
viszi őt feleségéhez, hanem épp ellenkezőleg, megérti, hogy csak azért tudott
olyan felszabadult lenni, mert már múltja darabjaként tekintett rá: „Mihály
vágya a távoli Erzsinek szólt, akiről tudta, hogy majd elhagyja őt”. Ezen az
éjszakán veszi ki felesége retiküljéből a csekkfüzetet, és másnap „véletlenül” rossz
vonatra száll.
A „jó férj” szerepével párhuzamosan a „tisztességes
ember” mivolta is többször megkérdőjeleződik útja során. Amikor Pataki Zoltán
felajánlja levélben, hogy anyagilag támogatná Mihályt Erzsi igényeinek
kielégítésére, még „mélységesen felháborodik”, Personája nem enged a
csábításnak. Ugyanígy tesz akkor is, amikor Szepetneki is pénzt ajánl neki a
„lelépésért”. Önmagáról alkotott illúziójával akkor kell leszámolnia és
szembesülnie saját Árnyékával, amikor ennél sokkal súlyosabb bűnt követ el,
Erzsit „eladja” volt férjnek, így jutva egy jelentősebb összeghez, amellyel
pillanatnyi pénzzavarát megoldja. A látszatot – hogy „megállapodott házas
ember” és „tisztességes polgár” – csak igen rövid ideig tudja fenntartani, a
szerepéből kiesik, arcáról a maszk lemállik. Árnyékszemélyisége olyan
tulajdonságai kerülnek előtérbe, amelyekről ha voltak is sejtései, nem
tudatosultak. A regény első részének
végén, mely a Nászút címet viseli, és amely elsősorban a „jó férj” szerepéből
való kibújásról szól, Mihály érzései a tájba vetülnek: „A táj, amely olyan
csodálatos volt a vonatból nézve Bologna
és Firenze között, most ázott és ellenszenves volt, mint egy nő, aki sírt, és
lemállott arcáról a festék”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése